Úgy hívták, hogy Road Captain Biker Pub. Budafokon, a templom mögött lehetett rátalálni, egy borospince és egy présház zabigyerekeként látta meg a napvilágot. Nevelôszülôje pár lelkes biker volt, akik felfuttatták a helyet. (Mágus, Milán, Vinsz, Vili - köszönjük!)

A hangos és vidám kocsma-csemete pár évet élt.

Késôbb még írok róla, ígérem, sok jó és ütôs élményem van onnan.

Talán Nektek is.

és ez fontos: Nyugodj békében, Steinsits Vili!

Kb. úgy érzem magam, mintha most kéne haza indulnom - egy kiadós motorosbuli másnap reggelén. A szemem még csukva, elsô észlelésem, hogy monotonon kopog az esô a sátor burkolatán. Én, aki fekszem ebben a "dobban", összeszoruló (és amúgy is gyengélkedô) gyomorral gondolok arra, hogy ki kell mennem a taknyos, hideg széllel bélelt idôbe, össze kell hajtanom a sátrat, föl kell cuccolnom a gépre, és ha addig nem áll el (és nem áll el), bele kell bújnom az átkozott kotonba. Ha szerencsém van, a csizmám nem hagytam kinn az esôben, és a sisakom sem akasztottam csak úgy fel a kormányra... Ha szerencsém van, itt az esôcsizmám is, és a fosás sem jön rám legalább egy órát még, mert a kotont (amiben mindenki úgy néz ki, mint ha egy telifosott búvárruha lenne rajta) le-föl rángatni ultra-utálatos. Igazán akkor lenne szerencsém, ha az esô elállna, a pocsolyák elillannának, én meg otthon aludnék még a pihe-puha ágyacskámban. De akkor az nem én lennék...

Ilyen összeszorult gyomorral vágok neki ennek a blognak, kábé annyira sejtem, mi lesz ebbôl, mint a példában említett, egyik Gyoma-Budapest közötti esôs-viharos hazatévelygésbôl.

Kalandra fel!